Szerző: RB
Minden jog fenntartva! A cikk bármely részletének felhasználásához a szerzőtől kell emailben engedélyt kérni!

Amikor a Harmadik Birodalom megtámadta a Szovjetuniót olyan harcmodorral találta szembe magát, amellyel a sem a nyugati, sem a déli (mediterrán) hadjáratok során nem volt dolga. A szovjet gyalogság sok esetben indított fanatikus és "öngyilkos" támadásokat a német páncélosok ellen. Bátorságukat általában az ütközet előtt kiosztott vodkából merítették. A szovjet "tank-romboló" egységek eszköztárában a kézigránátok, a "molotov-koktélok" és más robbanószerkezetek mellett megtalálhatók voltak a mágneses aknák is. Az orosz taktika igen egyszerű volt: 5-10 fős csoportokra osztott "harckocsi-vadász" alakulatok az ellenséges harcjárművek közeledtével előugrottak fedezékeikből és a tankokat lerohanva igyekeztek minél közelebb kerülni hozzájuk, hogy azokat a náluk lévő robbanó töltetekkel harcképtelenné tegyék. Noha ezek az egységek általában hatalmas veszteségeket szenvedtek, mégis sikerült jó néhány harckocsit vagy rohamlöveget "kivonniuk a forgalomból".
A fent említett problémák orvoslására a németek kétféle képen védekeztek: első ellenlépésként minden harcjárművüket felszerelték géppuskákkal (sokszor utólag); míg a védelem második vonalát a zimmerit adta.
A zimmerit egy olyan paszta-szerű anyag volt, amelyet a páncélzatra felhordva megakadályozták a mágneses aknák harcjárművekre történő rögzítését. Az anyag a nevét a gyártó vállalatról: a berlini központú Chemische Werke Zimmer AG-ről kapta. A zimmerit a tévhittel ellentétben - amely egy hibás, 1945-ből származó szövetséges hírszerzési jelentésből ered - nem tartalmazott semmiféle anti-magnetikus anyagot. A hatás mechanizmusa két tényezőre épült: az egyik a durva felület volt, amelyre értelemszerűen nehezebb volt bármit is rögzíteni; a másik pedig az, hogy egy vastag és hatékony réteget képzett az acél páncélzat és az akna közé, melynek mágnesei így képtelenek voltak rögzíteni a robbanótöltetet. A zimmeritnek volt még egy jótékony hatása, amely mintázatából adódott: csökkentette a jármű észlelhetőségét.

A zimmerit borítást 1943 augusztusától kezdték alkalmazni. Azonban 1943 őszén olyan visszajelzések érkeztek a frontról, hogy a borítás találat esetén kigyullad. Az ügy kivizsgálására kísérleteket végeztek: két zsákmányolt páncélost vontak be zimmerittel és különböző gránátokkal (páncéltörő, repesz-romboló, gyújtó), különböző szögekből többször rájuk lőttek. A tapasztalatok azt mutatták, hogy a zimmerit egyáltalán nem tűzveszélyes - legalábbis megszáradt állapotban. A felhordást követő 4-5 nap során még lánggal tartósan melegítve lángra lobbant ugyan, de az égés mintegy 20 perc elteltével magától megszűnt. A kísérleteket végeztével még nagyobb mennyiségben került a zimmerit a csapatokhoz.
A zimmerit felhordását egy 1944. szeptember 9-i utasítás következtében beszüntették. Ennek több oka is volt. A zimmerit felhordás és száradása - még a leghatékonyabb módszerrel is - 4-5 napot vett igénybe, ami jelentős mértékben lassította a harcjárművek gyártását. A másik ok az volt, hogy a szovjetek valójában elenyésző számban alkalmazták a mágneses aknákat, különösen 1943-tól kezdődően, amikor is védekezésből támadásba mentek át és ezért a fent említett taktika háttérbe szorult. Egyes források az általános anyag hiánnyal is szokták, magyarázni a zimmerit "eltűnését", de ez valószínűtlen mivel 1945-ben amikor a britek elfoglalták a Henschel Werke rajnai üzemeit mintegy 100 tonna felhasználatlan zimmeritre bukkantak. Tehát Németország elegendő anti-magnetikus anyaggal rendelkezett, csak éppen már nem volt rá szükség.

A zimmerit alkalmazása

A zimmerit az 1943 augusztusában és azt követően készült járművekre már a gyárban felkerült, de a csapatokhoz is nagy mennyiségben szállították, ahol tábori műhelyekben hordták fel az alakulatok páncélosaira.
Egy 1943. december 29-i OKH parancs szerint a következő járműveket kellett zimmerittel ellátni: