A keleti hadjárat (1941) során a németek olyan időjárási és terepviszonyok között voltak kénytelenek harcolni, amelyek komolyan megviselték mind a katonákat, mind a különféle hadfelszerelést. A tüzérség különösen ki volt szolgáltatva az időjárásnak, és ebből adódóan az útviszonyoknak. A "raszputyica" idején a nehéz lövegek gyakorlatilag mozdíthatatlanokká váltak a hatalmas sár miatt, így gyakran komoly problémát jelentett a sok esetben létfontosságú tüzérségi támogatás biztosítása. A megoldást nyilvánvalóan a tüzérség mozgékonyságának növelése, vagyis minél nagyobb mértékben történő gépesítése jelentette. A Heereswaffenamt a féllánctalpas vontatók számának növelése mellett önjáró tüzérségi lövegek fejlesztését is elrendelte. 1942 nyarán a Wehrmacht sikeresen hadrendbe állította az első önjáró tüzérségi lövegét a Wespe-t, ami valójában 105 mm-es tábori tarack (leFH18) volt Pz.Kpfw. II-es alvázra szerelve. Ugyanennek az évnek júliusában döntés született egy nehezebb, 150 mm-es önjáró löveg kifejlesztéséről.
Habár a fejlesztés csak 1942-ben kezdődött az első járművek már 1943 januárjában elkészültek. A fejlesztés gyorsaságát az tette lehetővé, hogy már kiforrott, sorozatgyártásban lévő elemekből (értsd: löveg, alváz,stb.) állították össze a járművet. Az új önjáró löveg az 15 cm Schwere Panzerhaubitze auf Geschützwagen III und IV (Sf) hivatalos elnevezést valamint a Hummel, azaz a "Dongó" nevet kapta. Noha 1944. február 27-én Hitler elrendelte, hogy ne használják többet ezt az elnevezést (véleménye szerint nem volt elég félelmetes egy harcjárműhöz), a Hummel név továbbra is használatban maradt, ha nem is a hivatalos iratokban, de a katonák között mindenképp.
A Hummel alapjául/alvázául még az 1941-ben az Alkett cég által tervezett Geschützwagen III/IV szolgált. A Geschützwagen III/IV ("Löveg-hordozó jármű III/IV") nem volt más, mint a Pz.Kpfw. III-as és a Pz.Kpfw. IV-es harckocsik alvázának kombinációja. Míg a motor a meghajtó és a kormányrendszer a Pz.Kpfw. III-asból, addig a felfüggesztés a PzKpfw. IV-esből származott. A motort előbbre helyezték, és a páncéltestet meghosszabbították, hogy elegendő helyet nyerjenek a hatalmas 150 mm-es löveg számára. Ugyanezt az alvázat használták fel a Nashorn páncélvadászok hordozó járműveként.
A jármű főfegyverzete a hadseregben rendszeresített 150 mm-es sFH 18-as nehéz tábori tarack módosított változata volt. Az önjáró löveg lőszer-javadalmazása mindössze 18 darab 150 mm-es gránátból állt. Hogy a Hummel ütegeket megfelelő mennyiségű munícióval lássák el, kifejlesztették a jármű lőszerszállító változatát (Munitiontrager Hummel) is, amelyből összesen 157 példány épült 1943 és 1944 között. A Munitiontrager Hummel-ből minden üteg rendszerint egyet kapott.
A Hummel személyzete 6 főből állt (parancsnok, vezető, 4 tüzér), akik egy felülről és hátulról nyitott felépítményben kaptak helyet. A jármű páncélzata meglehetősen vékony (10-30 mm) volt és szinte csak a kézifegyverek és repeszek ellen védték a jármű kezelőit. A nyitott küzdőtér miatt, a katonák sokszor ki voltak téve az időjárás viszontagságainak, nem is beszélve az ellenség tüzéről. Ezek ellen csupán egy ponyva valamint egyes járműveknél egy keretre erősített drótháló nyújtott némi védelmet. A Hummel nem rendelkezett beépített géppuskával, ezért a küzdőtérben helyeztek el egyet az esetleges gyalogsági támadások elhárítására.
1943 és 1945 között összesen mintegy 714 Hummel készült a Deutsche Eisenwerke és az Alkett cég gyáraiban.
A Hummel a harcokban
A Hummel ütegeket a páncéloshadosztályok tüzér zászlóaljaihoz (Panzerartillerie Abteilung) osztották be. Egy üteghez rendszerint 6 önjáró löveg és egy lőszerszállító jármű tartozott.
Az első Hummelek 1943 márciusában álltak szolgálatba. Az első jelentős harci bevetésükre a Citadella-hadművelet során került sor 1943 nyarán. Az ütközetben mintegy 100 Hummel vett részt. Összességében elmondható, hogy a Hummel nagyon is sikeres típusnak bizonyult és egészen a háború végéig szolgálatban maradt a Wehrmacht és a Waffen-SS páncéloshadosztályainál.
| 15 cm schwere Panzerhaubitze auf Geschützwagen III und IV (Sf) (Sd.Kfz. 165) | |
| Általános | |
| Jármű típusa | nehéz önjáró tarack (schwere Panzerhaubitze) |
| Gyártó cég(ek) | Alkett, Deutsche-Eisenwerke |
| Hadrendbe állítás | 1943 |
| Kezelők száma | 6 fő |
| Méretek | |
| Harci tömeg | 24,38 t |
| Teljes hossz | 7170 mm |
| Törzshossz | 5800 mm |
| Szélesség | 2970 mm |
| Magasság | 2810 mm |
| Hajtómű | |
| Motor | Maybach HL 120 TRM típusú 12 hengeres benzinmotor |
| Teljesítmény | 300 LE |
| Tüzelőanyag-tartály | 470 l |
| Mozgékonyság | |
| Max. sebesség országúton | 42 km/h |
| Max. sebesség terepen | 24 km/h |
| Hatótávolság országúton | 215 km |
| Hatótávolság terepen | 130 km |
| Kapaszkodóképesség | 30 fok |
| Árokáthidaló képesség | 2,35 m |
| Lépcsőmászó képesség | 0,6 m |
| Gázló mélység | 1 m |
| Minimum fordulósugár | 5,92 m |
| Fegyverzet | |
| Fő fegyverzet | 150 mm-es sFH 18/1 típusú löveg |
| Csőhossz | L/30 |
| Kiegészítő fegyverzet | 1 db 7,92 mm-es MG 34 vagy MG 42 típusú géppuska |
| Lőszer javadalmazás (fő/kiegészítő) | 18/600 |
| Páncélzat | |
| Páncéltest eleje, orr-rész (vastagság/dőlésszög) | 30 mm/55 fok |
| Páncéltest eleje, a vezető előtti rész (vastagság/dőlésszög) | 30 mm/74 fok |
| Páncéltest hátsó része (vastagság/dőlésszög) | 10 mm/79 fok |
| Oldalak (vastagság/dőlésszög) | 10 mm/90 fok |
| Küzdőtér eleje (vastagság/dőlésszög) | 30 mm/57 fok |
| Küzdőtér oldala (vastagság/dőlésszög) | 10 mm/76 fok |
| Küzdőtér hátsó része (vastagság/dőlésszög) | 10 mm/79 fok |
| Küzdőtér teteje (vastagság/dőlésszög) | - |
| Lövegpajzs (vastagság/dőlésszög) | - |
| Gyártott mennyiség | 1938-ig | 1939 | 1940 | 1941 | 1942 | 1943 | 1944 | 1945 | Összesen |
| Hummel | - | - | - | - | - | 368 | 289 | 57 | 714 |
| Mun. Hummel | - | - | - | - | - | 96 | 61 | - | 157 |
Típusváltozatok:
Források:
by RB
Kapcsolódó cikkek: -